Úgy látom, hogy nem nagyon volt értelme, hogy létezzen, hiszen én is csak alkalmanként tudtam feltölteni az ékszereimről készült képeket és igazából csak tömbökben tudtam őket lefotózni. Úgy pedig nem nagyon volt értelme.
Az érdeklődés fenntartásának hiánya pedig két dologban ütközött ki igazán. Egyrészt a már emlegetett rendszertelen megjelenés, a másik pedig a minőségi és egyedi dolgok hiánya. Talán kicsit a mennyiségen volt a hangsúly és a gyakorláson. A gyakorlás pedig - valljuk be - a más munkáinak átvételében, nem pedig újragondolásában realizálódott.
A képekhez nagyon gyakran egy árva szót sem írtam, ami utólag belátva nagy hiba volt. Hiszen abszolút nem tették személyessé, számomra kedvessé a műveimet, és habár borzasztó nagy öröm volt átélni a kezeim között anyagból formává alakuló darabokat, mégis inkább a végeredmény volt a fontos, nem pedig maga a folyamat. Tulajdonképpen egy pipa volt: ezt is megcsináltam.
Attól féltem, hogy ha jellemzem a műveimet, vagy elmesélem miért, hogyan és mikor, akkor kiadok magamból valamit, hiszen az egész értem van / volt. Pedig valójában nem értem történik, hanem általam Értetek! És a felismeréshez vezető út bizony elég rögös és ködös volt. Mára azonban kitisztult a levegő. Nem várhatom el, hogy adjatok, ha én sem adok Nektek. Ugyanez a dolog más megközelítésben: Annyi mindent adtatok, annyi jót és én meg sem háláltam nektek. Pedig annyian adtatok véleményt csak azért, hogy fejlődjek vagy ráébresszetek arra, hogy valamit nem jól csinálok. És én ezért ITT és MOST és MINDENKOR nagyon hálás vagyok!
Így újraértelmezve a dolgokat a blog halála egyben a születésének évfordulója. Tudom, hogy ez nem is kicsit teátrális és klisé, hogy éppen most és éppen ezek miatt az okok miatt, éppen ez történik. Legyen ez még a "régi rendszer" mementója. Ettől az egy év szenvedéstől egy nagyon frappáns kis videóval búcsúzom. Először is elnézést kérek az angolul nem beszélő olvasóktól, de úgy érzem, hogy mindenkinek "le fog esni a poén"! Valamint szeretném magam és a blogom maradványait elhatárolni mindenféle mögöttesnek vélt politikai és vallási tartalomtól.
http://www.youtube.com/watch?v=WlBiLNN1NhQ
De az élet újra kezdődik - vagy folytatódik, mindössze szemszög kérdése az egész. Tehát nem tűnök el az éterben, csak teljesen más helyen újjászületek :)
És amint van újság, hogy hol és mikor történik meg a folyamat, itt azonnal jelzek :)
Mert Ti fontosak vagytok nekem :)
Sötétben állunk néha, magunk se tudva, hogy kerültünk belé. Csak meresztgetjük a szemünket, csak tapogatódzunk, bizonytalankodunk. És a szívünk hüledez. - Merre? S véljük, hogy semerre. Csak tapogatódzunk. Lépünk. Meg-megállunk. Fejünk felett talán kőszikla csügg? Lábunk előtt talán farkasverem vagy szakadék tátong? Talán kígyóra lépünk? Szívünk remeg, mint a nyárfalevél. - Istenem!... De mennünk kell, hogy kijussunk valamerre. Hát lépünk, bizonytalankodunk tovább és tovább. Az iránytalanságban. Vakon. Dermedezve. Tapogatódzva. Szemünket olykor könny önti el. Szívünket olykor elszorítja az aggodalom. Aléldozunk. - Hova jutok?! S nem érezzük a sötétségben, a bizonytalanságban, a veszedelmek között, a Halál el-ne-csússz ösvényén, nem érezzük, hogy egy láthatatlan jóságos kéz van a kezünkön. Vezet.
- Gárdonyi Géza -
Szia. Most akadtam rá a blogodra, (én magam nem vagyok egy blog böngésző típus, ezért is vagyok különösen hálás mind azoknak, akik tudtom nélkül belinkelnek a blogjugban, meg sem tudom hálálni) beleolvastam, de főleg ez a búcsú fogott meg, mert pont azokról a dolgokról írtál, amikkel nekem is meg kellett küzdenem. Én is átéltem ezeket az érzéseket.
VálaszTörlésHa megengeded reagálnék párra. Ha nem baj.
Először is nem rosszak a munkáid, és ne mond, hogy csak utánzás, ugyan nem tudom kiket utánoztál, de a színöszzeállításnál egész biztos a saját izlésed után mentél, és jók a színek. Formailag (bár részlehajlással vádolhatsz,mert csak a drótos cuccokat futottam végig) engem a "jó kis kotyvalék fogott meg, az a rózsaszín karkötő. A képek is egész jók. Nincs velük baj.
Az alkotás meg igenis nem a közönségnek szól, mindig önmagunkról szól. Csak ha belülről jönnek az ötletek, akkor lesznek egyediek, ha nincs technikai tudásod, told meg kis szabadgondolkodással, a technikai akadályt vedd kihívásnak.
Én elfelejtem a saját hangom, ha mások munkáit böngészem, ezért (igen azért szoktam) ritkán nézegetem mások munkáit.
Ne keresd a sikert, az elismerést, a saját mércédnek felelj meg, ha ez a mennyiség, akkor pipáld ki, ha a minőség és az eredetiség, akkor ne add fel, nem vagy reménytelen :o) Menj tovább.
Én is szokszor éreztem, hogy senkit sem érdekel a munkám, nincs megbecsülve.
Aztán rájöttem, hogy bennem van a hiba, én nem értékelem eléggé.
Ha Neked örömet szerez, akkor miről kéne még szólnia?
És hogy nem irtál szöveget a képekhez...., hogy kiadod magad? De ez az utolsó végtelenül őszinte bejegyzés tisztelet érdemel.
Nem adod ki önmagad, szerintem a őszinteség nem tesz kiszolgáltatottá, bátorságról szól, és szimpatikussá tesz. Ez igaz akkor is mikor őszintén a munkáid születéséről beszélsz. Gondold végig.
És ne add fel.
Irj kérlek egy megjegyzést a blogomba, ha majd kitisztázódik a folytatás és a hely. :o)